Elmondani s leírni nem lehet, csupán kutatni azokat a szavakat melyek a halandó számára elmondhatják Őt.

Ha lelkünket kitárhatnánk és lepergethetnénk érzelmeinket, érzéseinket mint egy némafilmet, akkor tudnánk talán megmutatni valamit is arról az emberről akit mélyen a szívünkbe zártunk.

Leírhatatlan a fájdalom amit a tehetetlenség okoz, a düh amiért annyira megfoghatatlan minden nélküle eltöltött pillanat, a harc önmagunkkal, hogy miért Ő. Ami ilyenkor az emberben tombol és kavarog megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan.

Emi egy olyan ember volt, akinek ha a szemébe néztem, láttam az életet jelentő napot, mely beragyogta szívemet, lágy szellő simogatását éreztem lelkemben és súlyos béklyóim alól szabadította meg bensőmet melyet e torz világ aggatott rám. Az a jóság és tisztaság, ami Emiben lakozott mindent elfeledtetett velem.

Emi egy olyan ember volt, akit érdekelt a világ boldogsága és nyomora is. Rendkívül érdeklődő és nyitott volt a világ felé. Érzelmekben rendkívül gazdag és emberszerető. Szeretett mindent, ami szép. Szeretett átmenni éjszaka a Lánchídon, melynek el-elillanó fényei megvilágították mosolygó arcát. Szerette a tengert, a szabadságot. Belekortyolni egy selymesen habzó és illatozó capuccinóba, ami leírhatatlan mosolyt csalt az arcára. Szeretett élni, de nem szerette az életet.

Találkozásunkkor egy olyan korszak köszöntött ránk, ami nem mindenkinek adatik meg ebben a szánalmasan rövid, de csodálatos életben! Kevesen tudják, hogy mi mindenen mentünk keresztül, hogy a boldogság útjára léphessünk. Nagyon nehéz kiragadni Emit önmagamból, hiszen egyek voltunk és beszélni róla, mert ez olyan, mint egy vulkán, ami finom hamut ereget majd a felszínre tör lassan mindaz amit a természet elrendelt.

Szeretném megköszönni a sorsnak, hogy Emi életének részévé válhattam, ha nem is hosszú időre. Kevés egy élet ahhoz, hogy megismerjük egymást és elmondhassuk azt, hogy igen ismertem Emíliát. Nem ismertem teljesen. Emi számomra mindig egy titokzatos ember volt, akinek ebben rejlett az a varázsa, amivel magához láncolta az ember szívét és lelkét.

Lélekben erős volt, de bizonytalan. A hétköznapi élet súlyos terhei sokszor a földre kényszeríttették, és nagyon szenvedet azoktól a feladatoktól, amiket nem tudott megoldani az életben.

Félt a változásoktól, de hősiesen tűrte az élet igazságtalan arculcsapásait.

Bármilyen helyzetből fel tudott állni és büszkén tartotta magát, de tudtam, hogy legbelül az édes mosoly mögött egy újabb sérülést ejtett az élet, tiszta lelkében, ami sohasem gyógyult be.

Majd érkeztek a változások és könnyedebben beszéltünk egymással és láttam, hogy viharvert utunk véget ért, összhangra leltünk. Lelkünk egybeforrt.

De a sors közbeszólt. Sohasem tudom meg, hogy engem büntet-e a  és ha igen, miért nem engem vitt magával a halál.

A betegségét nem hittük el. Emi félt és megkért, hogy segítsem át a nehéz pillanatokon, ha arra kerül a sor. Nem hagytuk kétségek között vergődni és elkezdtük a harcot a veszedelmes kór ellen. Küzdöttünk éjjel és nappal. Már-már úgy éreztük, hogy legyőzhető, amikor megfordult a világ.

Nem láttuk tisztán, de nagyon sokat szenvedett. A mosolygó szempár, amibe belenéztem, zokogott és segítségért kiáltott. Nem tudtam megtenni mindent. A kór sokkal gyorsabb volt nálunk.

A helyét senki és semmi nem pótolhatja. A szívemben nem marad űr, mert örökre megtöltöttem mindazzal, ami kedves volt nekem.

De a hiánya örökké fájni fog.