Nemaszkéta

"Már régóta álltam a kavicsos parton. Langyos szél simogatta testemet, mégis beleborzongtam. Valami olyasmi történt, amit egyszerűen nem értettem. A talpam rendkívül érzékeny volt például a kavicsokra. Nem tudtam sokáig egyhelyben maradni, hiszen olyan kényelmetlen érzés kerített hatalmába, ezenkívül idegesítően elkezdett fájni, ahogy egyre mélyebben belehatol a talpam húsába a sok apró idomtalan és rakoncátlan kavics. Borzalmas. De csak álltam. Azt hiszem nem gondoltam semmire. Körülnéztem, és nem láttam mást csak a végtelent, majd hirtelen megjelent a hatalmas víz. Tenger vagy óceán, nem tudom. Káprázatosan szép volt a maga méltóságteljes erejével, aminek csupán az mondott ellen, hogy lágy nyelvcsapásokkal próbálta elérni lábaimat. Hihetetlen mennyire hatalmas és mégis mennyire finom, érzéki.

        Engedtem a hatalom hívószavának és elindultam a víz felé. Még mindig nem fájt. Nem fordítottam rá több figyelmet. Végre elérte célját a hevesen próbálkozó víznyelvek hada és birtokukba vették lábaimat. Kellemesen hűs volt a víz. Vártam ezt az érzést, és szinte annyira jól esett, hogy lábaim kicsit megrogytak a hatalom érintésétől. A természet hatalma, kinek én csak egy parányi alárendeltje vagyok. Nem volna szüksége erőfeszítésre sem, hogy egy hatalmas hullámmal az élet táplálék körforgásává alakítson át. Lassan elindultam a hullámok közé, ahol úgy éreztem biztonságban leszek. Eszembe villant, nem is tudok úszni. Mi lesz ha... Mintha megérezte volna a víz kételkedésemet, majd nagyobb hullámai teljesen megtörtek és lágyan simogató, szinte hívogató kis tarajokká váltak körülöttem. Igen, megszólított és bíztatott arra, hogy semmi bántódásom nem fog esni. Minden veszély érzetem megszűnt és teljesen megbíztam a vízben. Derékig jártam bent, lábaimat vízi növények és állatok érintették olykor, körülöttem teljes nyugalomban elmosódott körvonalak felett szebbnél szebb felhők követték egymást szemmel érzékelhető lassúsággal. Teljesen egyedül voltam, amit nem tartottam érdekesnek. A víz már mellkasamat simogatta és egyre magabiztosabban haladtam...igen a hívó szó felé. Valami erőteljesen, láthatatlanul magával ragadott és arra buzdított haladjak nyugodtan a vízben. Az az érzésem támadt, hogy félek, mert hamarosan szükségem lesz arra, hogy ússzak. Amit nem tudok. Ismerem ugyan a kutyaúszás nevű állapotot, de a magabiztosságom egyértelműen hiányzott belőle. Nem bíztam abban soha, hogy fennmaradok a víz tetején, vagy legalábbis nem merülök el. Különös támaszt éreztem a lelkemben, erősebbet a félelem érzésénél, de magyarázatot nem találtam rá. És nem is kerestem tovább. Mérhetetlen nyugalom áradt szét a testemben, önbizalmam szilárdabb alapokon állt mint a leghatalmasabb hegyvonulatok. Haladtam egyre beljebb és beljebb. Nyakamat érte, néha számhoz ért a víz, de mentem tovább az ismeretlen felé. Semmi nem foglalkoztatott már. Nem találtam fontosnak a félelmet víz, növényzet, állatok iránt. Olyasfajta érdeklődés hajtott, mikor az első csókot adja – kapja – az ember. Kissé meginogtam a víz apró örvényei által keltett dinamikus mozgástérben. Víz jutott az orromba. Soha nem szerettem. Kezemmel odanyúltam, hogy megsegítsem szaglószervemet a belejutott folyadékkal szemben. Kezem félúton megállt, miközben lábaim megindultak, hogy testemet a víz alá merítse. Összezavarodtam, kezem nem teljesítve küldetését visszatért eredeti állapotába. Mély levegőt kellett vennem, mert külvilági légzőbejárataimat ellepte a víz. Valahol megmozdultam, szívem hevesen vert a tudattól, hogy elveszítem az életem. De nyugalmam ismét visszatért és átsegített ezen a nehéz és gyötrő érzés halmazon."

K.